TEOFIL PANČIĆ: A MÉDIÁKRA A HATALOM HAT, NEM A TÖRVÉNY

TEOFIL PANČIĆ: A MÉDIÁKRA A HATALOM HAT, NEM A TÖRVÉNY

Izvor: novilist.hr, slika: Roni Brmalj

29.04.2015

Kategorija: Intervjui

A közszolgálatiságnak nem csak köztársasági és tartományi, hanem helyi szintűnek is kell lennie, és ez nem olyan, amit Josip Broz Tito talált ki, hanem olyan, ami ma szerte Európában mormális dolog

Azt gondolom, hogy azt a Minisztériumot ketté kell választani, hogy az erőszakosan egyesített. Azt hiszem, hogy ő olyan valaki, aki ehhez túlságosan sem nem ért, sem nem érdekli, és, hogy igazából főleg negatív osztályzatokat kap, és főleg, hogy olyanba avatkozik bele, ami számára nem túlságosan ismert, és hogy e nélkül neki is jobb lenne – mondja a beszélgetés elején a volt Jugoszlávia területéről az egyik legismertebb újságíró, Teofil Pančić. „Ez“, természetesen a Művelődési és Tájékoztatási Minisztériumra vonatkozik, „ő“ pedig, eltalálták, Ivan Tasovac, aki e szféra karnagya. Pančić azt mondja, számára csak az a fontos, hogy ezen a területen mi történik.

És mi történik; mondjuk, hogyan néz ki a Tájékoztatási törvény, amelyről sok szó esett – az elfogadása előtt is, de az elfogadása után is?

Nem vagyok biztos abban, hogy nálunk a médiabeli helyzet döntően a törvény minőségétől függ. Ez illúzió. Lehet, hogy valahol máshol ez így működik. Itt sohasem működött, tehát most sem funkcionál. Nem is foglalkozom sokat azokkal a törvényekkel, régebben sem foglalkoztam velük. Jól tudjuk, hogy a médiákban a helyzet a legrosszabb akkor volt, amikor a hatalmon azok a politikai erők voltak, amelyek részei annak a legnagyobb rossznak, ami Szerbiában egyáltalán létezik, de hogy a helyzet annyira-amennyire jobb legyen, a hatalmon annyira-amennyire illendőbb politikai struktúrának kellene lennie. Ez az, ami a médiákat meghatározza, és nem az, hogy ez vagy az a törvény ilyen vagy olyan. Nem vagyunk mi Skandinávia, és nincs is itt abból semmi! Ebben az országban a médiák mindig rosszak voltak; a kilencvenes években voltak a legrosszabbak, most valami ahhoz hasonló helyzetbe térünk vissza, amely a kilencvenes évekhez hasonlít. Ez nem azért van, mert valamelyik törvényben ezt vagy azt írja, vagy nem írja, hanem azért, mert a hatalmon lévő emberek azok, akik a kilencvenes években is hatalmon voltak, akiknek ilyen önkényuralmú politikai kultúrájuk van, és akik a tömegtájékoztatási eszközöket egyszerűen kizárólag a saját privát kívánságaik és projektumaik transzmissziójaként látják. Ez a mi problémánk.

Akkor miben látja az újságírói egyesületek szerepét Szerbiában?

Az egyesületek azt teszik, amit megtehetnek, és az nem sok. Azok inkább a pusztába kiáltók szava, tehát, néha mondanak valamit. Egyszerűen, hogy az a valami ne maradjon meg/feljegyzés nélkül. Nagyon örülök, hogy ezt teszik, és hogy ez, ilyen formában létezik, de nem látom, hogy ők sokat tehetnének, mondjuk, a média vagy egyes újságírók megvédéséért vagy üldözése ellen. Nem látom, hogy ők kárpótolni tudnák, hogyha valaki politikai okok miatt lesz munkanélkülivé; hogy annak más munkát tudnának találni, vagy hogy valamilyen módon, szociálisan gondoskodni tudnának róla. Nem látom, hogy a mi egyesületeinknek ilyen jellegű gazdasági vagy egyéb ereje lenne, mert általánosságban: mi mindannyian nagyon szegények vagyunk. Ilyen értelemben én az egyesületeket inkább valamiféle erkölcsi támogatásként élem meg. Szép az, hogy létezik, de nem olyan valami, amit az ember bármitől való védelemként élhetne meg. Ez a mi nagy gondunk, mert mi nem is álmodhatunk olyan mértékű védelemről, amelyeket a nagy újságírói szakszervezetek és egyesületek biztosítanak – a nagy és gazdag országokban, nagy piacokkal, és más hagyományokkal stb.

Hogyan tekint a helyi médiák utolsó magánosítására, amelyeknek, valójában: ez a létezésük megszűnésének a másik megnevezése?

A helyi médiák magánosításáról szóló egész történet a legelejétől teljesen helytelenül megfogalmazott. Ez egy, az elejétől a par excellence ideológiai feltételezésből indul ki, hogy a tömegtájékoztatási eszközöknek magánkézben kell lenniük. Mint minden ideológiai feltételezés, ez sem a társadalomban lévő valóságos viszonyokból következik, hanem egy sajátos elgondolásból, és akkor létezik a törekvés, hogy a valóságot alkalmazzuk az elgondoláshoz, és nem fordítva. Mi az előzőekben magánosítottak példáján láttuk, még a nagyon sikeres médiák esetében is, mint a Pančevac; ha magánosítva vannak, azt minden értelemben összeomlásként élik meg. A XXI. században nagyon kevés jó tapasztalat fűződik a helyi médiák magánosításához; úgyhogy, ahelyett, hogy e dogmától elállnának, még inkább erőltetik. Azt gondolom, ez nem eredményez semmi jót. Némely média megszűnik, vagy egy tizedik valamivé fog átalakulni, mert tulajdonosaiknak, akiknek semmiféle kapcsolatuk sincs a médiákkal, a tömegtájékoztatási eszközök nem is médiaként kellenek; hanem azok lokációjára van szükségük. Mások pedig valakik politikai vagy gazdasági projektumainak valamiféle reklámújságjává lesznek. Megint mások kereskedelmi jukeboxszá lesznek, és elveszítik a helybéli közösség tájékoztatásának közszolgálati jellegét; így én valójában nem látom, hogy ez mi jót hozhatna. Azt gondolom, hogy ez egy alapjaiban tévesen megfogalmazott dolog; és ha valaki téves vonatba száll be, akkor a közbeeső állomások is tévesek.

Azon médiák, melyeknek alapítója a helyi önkormányzat, valójában nem ugyanebben a helyzetben vannak?

Igen, természetesen. A tapasztalat évtizedekre visszamenően az, hogy a hatalom bármely szintjén mindig fennáll a politikai hatalommal való visszaélés lehetősége, és a szerkesztés- vagy a káderpolitikára való hatás. Ez egyáltalán nem vitás. A probléma abban rejlik, hogy erre a magánosítás nem gyógyírként mutatkozott meg, hanem egy betegség látszólagos gyógymódjának, hogy aztán másokat váltson ki, gyakran súlyosabbakat és halálosat. Természetesen, nem ismeretlen, hogy az önkormányzati hatalmi modellje nem tökéletes, de úgy mutatkozott meg, mint kevésbé káros, mint az, amely most állítólagos lehetőségként kínálkozik. Egyébként a Vajdaságban és Szerbiában még ma is van példa arra, hogy azon médiák, melyek formálisan az önkormányzat birtokában vannak, mégis szabadon és függetlenül működnek, de vannak olyanok is, melyek szigorú politikai elnyomás alatt működnek. Ez megint függ magától a helyi önkormányzat hatalmi struktúrájától, de attól is, hogy a szerkesztők és az újságírók mennyire akarják és képesek kiharcolni a saját hivatásuk szabadságát és autonómiáját.

És mi lehetne „gyógyír“; a rossz magánosítás és a helyi önkormányzati befolyás közötti járható út?

Nekem az tetszik a legjobban, ami sok nyugat-európai államban létezik, ez pedig, hogy létezik a helyi médiák hálózata, amelyek a nemzeti intézmény részei, mint mondjuk a BBC, és akkor ezen a formális védnökségen belül valamiféle autonómiával rendelkeznek. Ez olyan valami, ami nem a kommunizmus csökevénye, mert számomra nem ismeretes, hogy Angliában a kommunista párt valaha is hatalmon lett volna, hanem egyszerűen ez mutatkozott a legmegfelelőbb módnak, hogy legyenek olyan médiák, melyek nincsenek gazdasági nyomás alatt, és nem arra kell gondolniuk, hogy minden műsoruknak bevételt kell eredményeznie; hanem a közjónak áldozhatnak, és közszolgálati szerepüket is betölthetik. A közszolgálatiságnak nem csak köztársasági és tartományi, hanem helyi szintűnek is kell lennie, és ez nem olyan, amit Josip Broz Tito talált ki, hanem olyan, ami ma szerte Európában mormális dolog.

Általában – kifogásként – azt mondják, hogy az ilyen médiák nem maradhatnak fenn reklámok és egyéb gazdasági tartalmak nélkül?

Hogy valami fennmaradhat vagy sem, az valójában politikai döntés. Fennmaradhatnak-e a kórházak, az iskolák…? Tehát, valójában politikai döntés, hogy valamit kitesznek-e a piacgazdaság hatásának, vagy nem. Ha valamit meg akarnak védeni a piaci hatástól, azt megtehetik. Ha akarják. Sajnos, mi néhány dolgot teljesen tévesen értelmeztünk. A legakarnokabbul értelmeztük, hogy minden megy a piacra. Nem megy. Nincs így sehol Európában, hát nem látom be, hogy ennek miért kellene így lennie Szerbiában akkor, mikor a médiákról van szó. A médiák nem ugyanazok, mint a cipőgyárak. Azoknak, az informatív mellett, sajátos közművelődési szerepük van, és ezért, valamiként meg kell őket védeni a piactól. Azt gondolom, hogy ezt nagyon misztifikálják, és, hogy e körül sok a hosszú lére eresztett mese, hogy könnyebben érvényesüljenek a magánérdekek; mégpedig olyan módon, hogy az sem az újságíróknak, sem a polgároknak nem hoz semmi jót.

Ebben a kontextusban hogyan tekint a kisebbségi közösségek médiáira, melyek alapítói a nemzeti tanácsok?

A kisebbségi nyelveken működő médiákban az összes gond jelen van, és minden olyan veszély fenyegeti őket, amelyek a többségit is fenyegetik, és még az a tény is adott, hogy az ő publikumuk még alacsonyabb számú, és ezért még nehezebb ellenállniuk a piaci, a politikai vagy más nyomásnak. Ilyen logika alapján, ők valójában még nagyobb védelmet igényelnének. A probléma abban van, hogy az elképzelés szerint, a nemzeti tanácsok modellje azért van, hogy valamiként megvédjék őket; amely valójában rossz szolgálatot tett, mert egyfajta politikai nyomás helyett, amely az egyik oldalról jönne, kaptak egy másfajta politikai nyomást, mely magából a közösségből érkezik, mert egy kisebbségi közösségen belül egyfajta hierarchikus struktúra van, amelyen belül a médiát szintén úgy kezelik, mintha az az adott kisebbségen belül létező politikai elit szócsöve lenne. Azt hiszem, hogy e modell teljesen értelmetlen, ahogyan azt gondolom, hogy alkotmányellenes is, És, ha engem kérdeznének, az egyszerűen nem létezne sem a tanügyben, sem a kultúrában, s ezzel együtt a médiákban sem. Ez a divatos multikulturális doktrína áldozatul esése, amely az emberekre nem úgy tekint, mint meghatározott területen élő polgárokra, hanem az állítólagos exkluzív önazonosságukban és a nemzeti, nyelvi, felekezeti hovatartozásukban szemléli, és ezzel a kisebbségi közösségeknek rossz szolgálatot tesz, gettósítja őket, és közvetlenül kiteszi őket, ahogyan azt Végel László mondta: a „törzsi vezetők” befolyásának.

Mégis, a közelmúltban kezdte el a Hlas l’udu a saját szövegeit szerbre fordítani, ugyanezt teszi a Vajdaság Ma hírportál; a szabadkai Népszínházban és a Kosztolányi Dezső Színházban is már régóta – az előadások ideje alatt szerb feliratozás történik. Az ilyen lépések mennyiben járulnak hozzá a gettósítottságból való kiszabaduláshoz?

Teljesen. Én még a kilencvenes években ajánlottam, hogy a Magyar Szó hetente egyszer jelentessen meg valamiféle kiadványt szerbül. Azt hiszem, hogy az olyasfajta kommunikáció igen szükséges, és nem csoda, hogy a kultúrában dolgozók foglalkoztak ezzel először. Az egyetlen zárt körbe való bezárkózás valakinek valamely pillanatban kényelmes lehet, de előbb vagy utóbb visszaüt, mert itt ekkor nincs igazi kommunikáció. És utána csodálkozunk, hogy az emberek, akik egyébként egymás közelében élnek, ennyire keveset tudnak egymásról. Ha valaki egész életében különböző médiákat követ, és nincs fogalma, hogy az első szomszédja mit olvas, néz vagy hallgat; ha egymás nyelvét nem ismerik, akkor nem várható semmiféle kommunikáció, és normális, polgári közösség alkotása. Tehát, teljes mértékben a mindenfajta interkulturális kommunikáció mellett vagyok, amely manifesztálódik, úgy, hogy követhetőa színházi előadás, vagy akármi más – más nyelveken is. Ebben nem látok semmi rosszat, csak jót.

A másik oldalon, a Vajdasági RTV és a Beta hírügynökség mellett kevés a többségi nyelvű média, mely saját szövegeit a kisebbségi nyelvekre fordítja.

Természetesen, bizonyos logika szerint, a Vajdaságban ennek jelen kellene lennie. Van, akiknél jelen van, van akiknél nincs. Sajnos.

Hogyan jellemezné a szerbiai kulturális valóságot, függetlenül, hogy annak mely részéről van szó?

Tekintettel arra, hogy ez egy kicsi és szegény ország, mi egyáltalán nem állunk olyan rosszul, sem a színházzal, sem az irodalommal, ezeket követem a leginkább; sőt bizonyos tekintetben a filmalkotásokkal sem. Itt sok könyvet adnak ki, sok mindent lefordítanak, és léteznek alkotások. Amikor a volt jugoszláv köztársaságokból jönnek emberek, gyakran megdöbbennek, ha pár hónapig nem voltak; látják, hogy közben mennyi minden megjelent, mennyi mindent játszanak a színházakban, különösen a Vajdaságban; kellemesen meglepődnek. Tehát, nem az alkotásainkkal van a bajunk. Nagyon jó alkotásaink vannak, annak ellenére, hogy kevés pénz van, és annak ellenére, hogy máról holnapra élünk. Valószínűbb, hogy a mi problémánk a kultúrával kapcsolatban az, hogy az elszigetelt marad, egy aránylag szűk körben létezik néhány nagyvárosban, és valójában úgy tűnhet, hogy ismét valami párhuzamos világokban élünk; míg egy nagyobb embertömeg, amellyel sokkal könnyebb manipulálni, ki van téve a valóságshow-knak, a tabloidoknak, és a lehető legalacsonyabb szintű időtöltés lehetőségének. És, ha ez így van, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy az életvitelünk olyan, amilyen. Mert a kultúra nemcsak a színház, a zene, az irodalom… Van politikai kultúra, a mindennapok kultúrája, a mód, ahogyan élünk, és ahogyan egymáshoz fordulunk… És, ha erről az oldalról nézzük, akkor semmiképp sem állunk jól.

A média nagy része jócskán hozzájárul a neveletlenség és a kulturálatlanság minden egyéb formájához.

Azt mondható, hogy az ilyenfajta sajtó és média egyeduralkodóvá lett. Ez már tizenöt éve divatos irányzat, de nemhogy gyengülne, hanem erősödik. Minden mocsokságot és alávalóságot valami parancsoló piaccal igazolnak, mindamellett, hogy a nép ezt szereti és kéri, és ez sokaknak elegendő ürügy arra, hogy bármit eladjon. Természetesen, az az állítólagos, szigorúan kommersz érdek csak álca, és a mögött egyfajta politikai érdek áll. Ebben az országban, az itteni politikai struktúrában létezik egy nagyon erős szellemi iskola, mely abból indul ki, hogy minél tudatlanabb és együgyűbb a nép, minél nagyobb butaságokkal foglalkozik, és minél távolabb van az élet realitásaitól, annál könnyebb lesz felette uralkodni; meglopni és manipulálni vele.

Ebben a kontextusban hogyan tekint arra az adatra, hogy jelenleg a hatalmi párt, illetve annak első embere, a polgárok több, mint 50%-ának a támogatását élvezi?

Az autoritárius-populisztikus hatalomnak gyakran sikerül megvalósítania a magas támogatottságot, néha, akár éveken át is. Ha emlékezünk a korai kilencvenes évekre, Slobodan Milošević hatalmas támogatottságot élvezett a nép körében. Ne feledjük, hogy az első többpárti választásokon 1990-ben az SZSZP-nek a Szerbiai Képviselőházban a 250 közül 195 küldötte volt. Emlékezzünk, mekkora támogatottsága volt Miloševićnek, de még Šešeljnek is. Tehát, nincs itt semmi új. Különben, megnézhetjük, hogy mekkora támogatottsága van Oroszországban Vlagyimir Putyinnak. Az autoritárius vezetőkkel ez egyszerűen így van. Nekik egy ideig sikerül egyensúlyozniuk, és nagyon népszerűek, de egyszer, amikor esni kezdenek, akkor az megállíthatatlan. Az a gond, többek között, hogy utánuk – gyakran – a pusztaság marad, és romba döntik az egész politikai képet, korábbi ellenfeleiket lejáratják és kompromittálják, és ez mellett nem lesz egy hiteles alternatíva. Különben, nézzünk meg egy Szabadkához földrajzilag közeli példát, ez az, ami Magyarországon történik. Orbán kormánya tönkretette mindazt, amit Magyarországon az előző politikai garnitúra megteremtett, és ennélfogva ő egy időben nagy népszerűségnek örvendhetett. Most az ő népszerűsége csökken, de kinek a javára? A Jobbik javára. Tehát, valaki más hasznára, aki még tőle is sokkal „jobb”, és nem olyan valaki javára, akit polgári-demokratikus erőnek nevezhetnénk. Én attól félek, hogy nehogy itt nálunk is – előbb vagy utóbb – valami ehhez hasonló történjen.

Ebben a szövegkörnyezetben hogyan tekint a VMSZ politizálására: számukra megfelel a hatalom a Szerbiai Képviselőházban a Szerb Haladó Párttal, a Vajdasági Képviselőházban a Demokrata Párttal, de a magyarországi Fidesz itteni partnerének a szerepe is?

Bizonyos mértékben meg tudom érteni a VMSZ pillanatnyi helyzetét, mert ő, mint kisebbségi párt – mindenkivel jóban akar lenni. Ez taktikai szinten érthető is, és én nem mondom, hogy neki nyíltan konfrontálódnia kellene akár a köztársasági, akár a tartományi hatalommal. Azonban, az a probléma, ha áthágják az általános politikai jóízlés határát, és amikor ez átváltozik egy kilátástalan helyzetbe, hogy mindenkinek mindenáron eleget kívánnak tenni. Azt gondolom, hogy ez a VMSZ számára nagy veszély – abban a valamiféle praktikus politikai értelemben. Másrészt, a VMSZ-en belül észlelek egy egyre kifejezettebb konzervativizmust, amely ismét csak: valamiképp követi az utóbbi öt-hat év magyarországi irányzatait. Tehát, amikor egy kisebbségi párt, ebben az esetben a VMSZ, vakon követni kezdi az anyaországi irányzatokat, az néha a legkülönbözőbb módon megbosszulhatja magát, és azt hiszem, ez nem jó irányzat. Azt gondolom, hogy a VMSZ a kilencvenes években a szerb explozió idején a Vajdaságon belül nagyon pozitív szerepet játszott, épp annak a ténynek köszönhetően, hogy a VMSZ következetesen a vajdasági és a szerbiai kontextusban is azokkal az erőkkel szövetkezett, amelyek polgári-demokratikus beállítottságúak voltak. Az az elképzelés, hogy a nacionalisták egymással szövetkezhetnek, és hogy Belgrád és Budapest is valami belső paktumot teremthet, számomra végzetesen problematikus, és ez előbb vagy utóbb rosszul végződik, az egyik és a másik számára is. Nem az én tisztem bárkinek is tanácsot osztogatni, de sokkal jobban szeretném, ha a VMSZ nagyjából azt a politikai irányvonalat követné, amelyről a kilencvenes években ismert volt.

Szembesül-e Aleksandar Vučić elnöknél a narcizmus egyre több vonásával?

Az igazi kérdés az lenne, hogy ezen kívül észreveszek-e más vonásokat is. Nem, Aleksandar Vučićnál a narcisztikuson kívül más személyiségi vonásokat nem észlelek. Attól tartok, hogy Aleksandar Vučić egyetlen személyiségjegye ez, amivel rendelkezik, vagy legalábbis az egyetlen, melyet nyilvánosan megmutat. Tehát, az egész Aleksandar Vučić-projektum a teljesen kiüresedett, értelmetlen, tartalmatlan politikai narcizmus diadala, és én nem látok Aleksandar Vučić konkrét politikai egyéniségében és gyakorlatában semmi mást, mint a narcizmus robbanásának durranását, amelynek naponta újabb adag nyilvános önimádattal kell táplálkoznia.

Zlatko Romić

pecat1

 

 

 

[clear]

Podelite sa prijateljima:

Leave a Reply

Vaša email adresa neće biti objavljenja. Obavezna polja su markirana *

Upišite tekst *

Komentari odražavaju stavove njihovih autora, ne nužno i stavove redakcije portala Magločistač. Na našem sajtu biće objavljeni svi pristigli komentari, osim komentara koji sadrže govor mržnje, psovke i uvrede ili nisu u vezi sa temom članka koji se komentariše. Govor mržnje je definisan Zakonom o javnom informisanju i medijima, koji u članu 75. kaže: „Idejama, mišljenjem, odnosno informacijama, koje se objavljuju u medijima ne sme se podsticati diskriminacija, mržnja ili nasilje protiv lica ili grupe lica zbog njihovog pripadanja ili nepripadanja nekoj rasi, veri, naciji, polu, zbog njihove seksualne opredeljenosti ili drugog ličnog svojstva, bez obzira na to da li je objavljivanjem učinjeno krivično delo”. Pre nego što budu objavljeni, komentari moraju biti odobreni od strane naših moderatora, pa vas molimo za malo strpljenja.